NÉGY

Az űrből nézve minden bolygó gyönyörű; de amelyeknek a légkörét az ember be tudja lélegezni, azok még valami különleges pátoszt is hordoznak magukban. Jurij Dejerine is könnyeinek fátylán át pillantotta meg az Istárt, miközben zászlóshajója bolygó körüli pályára állt.

A ragyogó kék gömböt fehér örvények és a kontinensek sötétebb foltjai tarkították. A Földtől való eltérései olyan dicsfényt kölcsönöztek neki, mint amilyet a férfiak hajlamosak egy-egy ismeretlen nőnek tulajdonítani. A bolygóról hiányoztak a sarki jégsapkák, és a nagyobb kiterjedésű óceánok ellenére a felhők sem rejtettek el annyit a felszínből, mint a Földön. A talaj barnaságát nem zöld, hanem homoksárga és vörös sávok tarkították. Az űr távolában nem keringett a hatalmas, sebhelyekkel tarkított, jó öreg Hold, csak két közeli törpe. Dejerine megpillantotta az egyiket, ahogy pörgő-forgó szentjánosbogárként elsuhant a csillagokkal zsúfolt sötétség előtt.

A fények pedig egyenesen hátborzongatóak voltak. A legtöbb az Istár Beljétől származott, ami a Föld napjánál alig halványabban, az ismerős fehéres-sárgás izzásban ragyogott. Az Anu viszont most olyan közel járt, hogy a felhőket rózsaszínre, vérvörösre, a tengereket pedig lilára festette.

Dejerine az előtte lévő monitoron tanulmányozta a két nap gondosan megszűrt képét. Közel azonos méretűeknek tűntek – a távolságuk csapta be a szemlélőt. A Belt ragyogó sugárkorona vette körül. Az Anu korongja csak elmosódottan látszott. Hatalmas foltok borította, forrón izzó közepe kifelé haladva egyre homályosabb lett, majd karcsú, a mitikus Krák csápjaira emlékeztető lángnyúlványokban végződött.

Dejerine tekintete arrébb rebbent. Ami a többit illeti, próbálta megkeresni a testvércsillagokat, és úgy vélte, kettőre rá is bukkant. Igen, az tényleg ragyogó, rubinszínű csillag, az lehet az Ea – hatszor olyan messze, mint a Bel, és egyre távolodik. Nem a halandóságot juttatta az ember eszébe, mint az Anu; Eának, a törpének, szörnyen hosszú, bár meglehetősen csendes élete lehetett.

Mindazonáltal Dejerine-t szíven ütötte a bolygó, a saját, és mindenki múlhatatlan magányosságának érzése. Az Istár ragyogása pedig csak a közelgő agóniát jelezte előre. Eleanor jutott eszébe – hogy milyen távol volt, és milyen szánalmas, mikor a lány megmondta neki, hogy két év után nem tud tovább próbálkozni, váljanak el. Én is megpróbáltam, ismételgette neki Dejerine. Tényleg megpróbáltam.

Megrázkódott. Ezek a gondolatok nem illenek egy flottilla parancsnokához.

– Ráálltunk a bolygó körüli pályára, uram – szabadította meg a súlyos csendtől az egyik hangszóró. – Minden rendben halad.

– Nagyszerű – válaszolta automatikusan. – Akik egyébként nem lennének szolgálatban, azok lepihenhetnek.

– Értesítsem a lentieket, uram? – kérdezte az ügyeletes.

– Még ne. Az ő féltekéjükön még éjszaka van – már ami a rendes napot illeti. A lentiek hozzászoktak a tizennyolc és fél órás napokhoz, úgyhogy a legtöbben biztos alszanak, akár fent van az Anu, akár nincs. Udvariatlanság lenne felébreszteni a vezetőiket. Várjunk, mondjuk… – Dejerine gyorsan összevetette az Istár forgási idejét a földi időhöz igazított fedélzeti órával. – Mondjuk 07.00-ig. Így mi is pihenhetünk egypár órát. Ha közben bármilyen üzenet érkezne, kapcsolja a kabinomba. Egyébként 07.00-kor lépjen kapcsolatba Primaverával.

– Értettem, uram. További utasítások?

– Nincsenek. Lepihenek. Magának is ezt tanácsolom, Heinrichs. Rengeteg dolgunk lesz még.

– Köszönöm, uram. Jó éjt. – A meglehetős akcentussal beszélő hang elnémult. Dejerine parancsba adta, hogy a fedélzeten mindenki angolul beszéljen – nem árt a gyakorlás, mielőtt egy olyan közösséggel találkoznának, ahol az angol a kizárólagos társalgási nyelv. (Nem, ott van még az őslakosok nyelve is. Don Conway számos olyan szót használt, amelyek – mint azt érdeklődésére elárulta – nem emberi eredetűek.) A kapitány azonban gyanította, hogy a háta mögött azért sokszor kínaiul, spanyolul, vagy ki tudja milyen nyelven társalog a legénység.

Neki magának nem voltak nyelvi problémái. A neveltetése során minden nagyobb nyelven megtanult folyékonyan beszélni, a felesége pedig az Egyesült Államokból származott.

Elhessegette az újra visszatérő emléket. Szerette azt az asszonyt, még mindig kívánta, de három év után már nevetséges lenne epekedni. Rengeteg más nő létezik, ezzel már tizenéves kora óta tisztában volt. Kíváncsi lett volna, hogy az Istáron lesz-e alkalma összemelegedni valakivel.

Inkább ismét a bolygóra összpontosította a figyelmét. A cirkáló pályája épp akkor haladt át a civilizált területek fölött. A bolygó másik oldalát egyetlen kontinens és számtalan sziget uralta. Arrafelé nem sok istári élt, és az emberek sem tudtak túl sokat az ottani viszonyokról. Így is több rejtéllyel kellett szembesülniük jelenlegi helyükön, mint amennyit akár az őslakosok segítségével is képesek lettek volna megoldani.

Az Anu fénye komoran terült szét egy területen, aminek sötétbe kellett volna burkolóznia. A tompa izzás mellett felismerte a kontinenseket, amikről csak olvasott eddig. Conway megpróbálta megtanítani neki, hogyan kell kiejteni a nevüket.

Az Ausztrália méretű Haelen a déli sarkon helyezkedett el, egyik földnyelve túlnyúlt a déli sarkkörön. Onnan egy sor, a magasból csak a felhők és áramlatok mintázatának változásáról felismerhető szigetcsoport vezetett északra Beronnenig, a körülbelül India nagyságú, a déli trópusi térítőtől az egyenlítőig húzódó szárazföldig. Azon túl megint szigetek, közöttük számos vulkanikus eredetű – vajon tényleg látta a füstöt a felhők között? –, míg a tekintet végül az egyenlítőtől nem túl északra el nem érte Valennent. Mintha Szibériát a csúcsára állították volna, egészen az északi sarkig terjedt. A bolygó görbülete elrejtette Dejerine előtt a maradék háromnegyed részét, azt az ismeretlen területet, aminek a lakói nem az Istárról származnak.

Tekintetével a flottilla többi, előtte keringő hajója után kutatott, de egyetlenegyet sem látott közülük. Nem csoda, hiszen a balesetek elkerülése és a rádióadások tisztasága érdekében igencsak szétszórt alakzatot vettek fel. A nevek litániaként csendültek fel a fejében: a Sierra Nevada, ezen van most; a Moshe Peretz felderítőhajó, az első hajója; az lsabella anyahajó, méhében tíz darázzsal; az Imhotep szervizhajó, aminek a szolgálatára és védelmére a harcoló egységeket iderendelték. Igen, gondolta, hosszú utat tett meg, látványos sebességgel, két értelemben is. Az, hogy ide, az események forgatagától távolra vezényelték, igazából megtiszteltetés, a bizalom jele.

Ettől függetlenül most, hogy egy darabig semmi tennivalója nem lesz, úgy érezte magát a parancsnoki hídon, mint egy börtöncellában. Felállt, és az otthonául szolgáló kabin felé indult. Cipője hangosan kopogott a kihalt fedélzeteken. Az utazás alatt 1,18 g-re állíttatta a hajókon a gravitációt. Az embereinek – és neki is – úgy kell megérkezniük az Istárra, hogy már hozzászoktak az erősebb tömegvonzáshoz. Így, fáradtan, még inkább érezte az ólomként a vállára és bokájára nehezedő tizennégy kilónyi pluszsúlyt.

Nem baj, egy kis alvástól majd rendbe jön.

Azonban, mire merev gallérú kék tunikáját és fehér nadrágját pizsamára cserélte, remeteágya egyáltalán nem vonzotta. Úgy döntött, engedélyez magának egy kis konyakot és egy cigarettát. Egy darabig személyes dolgait szemügyre véve járkált fel és alá.

Az apja fényképe… Az anyjáét vajon miért nem hordta magánál? A házasságuk hatéves korában ért véget. Egyetlen gyerekük volt, az anyja nevelte fel. Lelkiismeretes anya volt, már amennyire egyre fontosabb állása a Békefenntartó Hatóságnál lehetővé tette ezt. Az izgalom sem hiányzott az életükből – a gyakori kirándulások a legkülönbözőbb európai városokba, a nyári utazások a Föld többi részére és a Holdra, a partik, amiken a híres vendégek a világ legtermészetesebb módján beszéltek az újságok címoldalain szereplő eseményekről… És mégis, talán mert ritkán találkoztak, talán mert mindig vidám volt, talán mert az élet örömeinél mindig egy kicsit többet akart, Pierre Dejerine ért el olyan sikereket a fiánál, amilyeneket Marina Boriszovna sohasem érhetett el… bár az biztos, hogy a Tengerészeti Akadémián az anyai örökség segítette végig a fiút, még ha a jelentkezés ötletét az apja ültette is a fejébe…

A kapitány megrázta a fejét és elvigyorodott. Ha már ilyen komor a hangulata, miért ne használná ki, miért ne olvasná át az Istárról szóló anyagokat? Ennek az utolsó ismétlésnek az unalma talán még el is álmosítaná.

Fogta a legjobb könyvet, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, belekortyolt a konyakba, szívott a cigarettából, és nekilátott az olvasásnak.

…a babiloni panteont. A többi földi mitológiai rendszert már elhasználták a közelebbi bolygórendszerekre. Az Anubeleát azonban véletlenül az elsők között, Mach törvényének felfedezése után olyan hamar érték el, hogy Diego Primavera útja a vakmerőség hőskölteményének tekinthető.

Fő célja az NGC 6656 (M 22) gömbhalmaz volt a Nyilas csillagképben. Háromezer parszekes távolságával viszonylag közelinek számított, kicsi és sűrű mivolta miatt pedig számot tarthatott az asztrofizikusok különleges érdeklődésére: a legjobb helynek tűnt a kutatások elkezdéséhez. A világűrt pásztázó berendezések azonban sokkal közelebb felfedeztek egy elszigetelt, magányos naprendszert, ami egész véletlenül pontosan a Napot a gömbhalmazzal összekötő egyenesen helyezkedett el. Felfedezéséig háttere rejtette el a földi csillagászok elől és zavarta össze az űrbeli megfigyelők eredményeit. Ennek megfelelően Primavera hajójának útközben kellett volna elérnie a rendszert.

Aztán amit ott talált, az sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint amit eredetileg keresett – legalábbis biológiai és pszichológiai, azaz emberi nézőpontból. Ne feledjük, milyen új élményt jelentett még az emberiség számára a galaktikus űr megtapasztalása. Addig a pillanatig sohasem találkozott az otthonához ennyire hasonló, s attól mégis annyira eltérő világgal.

Primavera második expedíciója már kifejezetten az újonnan felfedezett bolygók felderítésére indult. Jelentése óriási felzúdulást okozott. A babiloni nevek ötletével egy dilettáns tudós, Winston P. Sanders állt elő, és a javaslatot igen hamar elfogadták…

Közben azonban más csillagrendszerekből is egzotikus történetek áradatával tértek vissza a felfedezők… Az anubeleai kutatások egyre inkább a háttérbe szorultak, míg végül létre nem jött egy, a tudományos és humanisztikus intézményeket az egész Földön összefogó szövetség… Nemcsak az Istár és a Tammuz lenyűgöző csodái szóltak amellett, hogy állandó bázist létesítsenek az előzőn, hanem az a vágy is, hogy átsegítsék az őslakosokat a történelmüket, sőt az evolúciójukat alapvetően meghatározó, újra közelgő válságon…

Ez túl fennkölt. Dejerine unalomra vágyott. Átlapozott hát egy száraz tényeket tartalmazó fejezetre.

Persze, a rendszer teljesen hétköznapi jelenség. Az ikercsillagok tömege gyakran tér el nagymértékben egymástól, így a fejlődéstörténetük és a bolygóik szélsőséges pályái inkább törvényszerűnek, mint különlegesnek számítanak.

Az Anubelea rendszer három napja megközelítőleg azonos korúnak látszik a Nappal. Ennélfogva a Bel, a G2 csillag még négy-öt milliárd évig töretlenül ragyoghat. Az Ea, a vörös törpe ennél sokkal tovább marad fenn. Az Anu, a legnagyobb tömegű azonban gyorsabban öregszik.

Nem sokkal, mindössze harminc százalékkal nagyobb, mint a Bel, azaz a tömege a Nap tömegének 1,22 szerese. Fénykorában nem ragyogott elég hevesen ahhoz, hogy valamelyik bolygóján elindítsa a fehérjealapú életet és az oxigéntermelő fotoszintézist. Talán a nagyobb sugárzás – sajnos, még mindig nagyon keveset tudunk biztosan – gyorsította fel az evolúciót. De akármi is volt ez az előttünk ismeretlen, hárommilliárd éves ok, a Tammuzon (Anu III) megjelent az intelligens élet, és kialakította technológiai civilizációját.

Napjuk viszont akkorra annyi hidrogént égetett el, hogy az megváltoztatta a belsejében zajló folyamatokat. Duzzadni, dagadni kezdett, vörös óriássá vált. Fénykibocsátása jelenleg kétszáznyolcvanszorosa a Napénak, és folyamatosan tovább nő.

Az Istár helyzetének megértéséhez képzeljük azt, hogy napja, a Bel mozdulatlanul áll, az Anu és az Ea pedig körülöttük kering. Mondanunk sem kell, a három csillag valójában egy közös tömegközéppont körül járja égi útját. Ezt azonban – figyelembe véve bonyolult pályájukat – csak egy matematikus tudná megfelelően leírni. (L. „A” melléklet.) A Bel köré vázolt ábra geometriailag többé-kevésbé pontos, ha dinamikailag nem is állja meg a helyét.

E szerint a kép szerint az Anu hatalmas ellipszist ír le a Bel körül. A legnagyobb távolsága 224 csillagászati egység, valamivel több az Istár egének legfényesebb csillagáénál. Pályájának legközelebbi pontja 40 csillagászati egységre közelíti meg a Belt, azaz 39-41 cs.e.-re az Istárt, a bolygó helyzetétől függően. A keringési ideje ezernegyvenegy földi év. Azaz, a vörös óriás ezerévente újra felbukkan…

Az Ea pályája még lenyűgözőbb, még furcsább. Soha nincs elég közel ahhoz, hogy hatással legyen a bolygók hőmérsékletére, bár kiemelkedő szerepet kap minden istári mitológiában. Ugyanakkor a saját jogán is nagyon érdekes, egyetlen bolygója ugyanis egy gázóriás…

Ebben a csillagászati korszakban – ami az egyszerűség kedvéért több millió múlt- és jövőbeli évet lefed – az Anu pályájának legközelebbi pontján mintegy húsz százalékkal növeli meg az Istárt érő sugárzásmennyiséget. Ez megfelel a fekete test 11°-os hőmérséklet-növekedésének.

Az elméleti számításokkal azonban óvatosan kell bánni. Egy bolygó, különösen egy atmoszférával és hidroszférával rendelkező bolygó nem fekete test. Például hő hatására az elpárolgó vízből felhőtakaró keletkezik, ami több sugárzást ver vissza, mint korábban; közben azonban minél több vízpára kerül a légkörbe, annál erősebb lesz az üvegházhatás. És akkor az egyes területek eltérő, de mindig hatalmas termális tehetetlenségéről ne is beszéljünk…

Mivel a napközeli pályaszakasz szükségszerűen gyors, azt az időszakot, amire az Anu meghatározóvá válik az Istár szempontjából, megközelítőleg egy évszázadra becsülhetjük. Közeledése eleinte nem sok változással jár, csak látható nagysága és fényereje növekszik. Idő kell az egész bolygó felmelegítéséhez. A viharok, a szárazság és a többi természeti katasztrófa csak akkor válik uralkodóvá, mikor az Anu eléri pályája legközelebbi pontját. Ezért miközben a vörös óriás eltávolodik, a körülmények csak tovább romlanak – éppúgy, ahogy egy normális év legmelegebb napjai is a nyári napforduló után kezdődnek, és túlnyúlhatnak az őszi napéjegyenlőségen is.

Röviden, az Istáron a természet minden tizedik évszázadban fortyogni kezd…

A bolygónak nincsenek nagyméretű holdjai, ezért lassan kering napja körül. A legutolsó geológiai korszak során a bolygópályák elhajlásai és a forgási szögek megváltozása az Istár északi féltekéjét tették ki a leginkább a megnövekedett napsugárzásnak. Ha az együttállás télen következik be, akkor az Anu kb. 26°-ra, ha nyáron, akkor kb. 28°-ra van az északi csillagászati pólustól. Ami azt jelenti, hogy ezeken a szélességeken lesznek a leginkább kitéve a sugárzásnak. A hőmérséklet jóval az „elméleti” maximum felé emelkedik – és maga után vonja az összes elképzelhető következményt. Eközben a déli féltekén a bolygó egyharmada nem látja az Anut, egészen addig, amíg az el nem kezd sebesen távolodni. Bár valószínűleg az Anu a felelős azért, hogy egyik sarkon sem található jégsapka, a déli sarkvidék teljesen kietlen. Noha az ember szíve szerint valami ésszerűbb energia-eloszlás után sóvárogna, a világegyetemet láthatólag sohasem érdekelte az ésszerűség…

A könyv Dejerine ölébe hullott. Csak annyi időre ébredt fel, míg odabotorkált az ágyához.